A magyar társadalom egészségi állapotának érzékelhető javítása érdekében a 90-es évek elejétől folyamatos átalakítás alatt áll az egészségügyi ellátó- és finanszírozó rendszer.

Ennek részeként, az önkéntes kölcsönös biztosítópénztárakról szóló törvény (1993. évi XCVI. törvény) 1993-as elfogadásával kezdetét vette a nagy elosztórendszerek átalakítása. Az öngondoskodás ezen új, intézményes formáinak létrehozása a törvényalkotók reményei szerint az első lépcsőjét jelenti a társadalombiztosítás - és ezen belül az egészségbiztosítás - reformjának.

A törvényt úgy alkották meg, hogy a pénztárak idővel alkalmasak legyenek a ma még a társadalombiztosítás által finanszírozott szolgáltatások részbeni kiváltására. Ennek megfelelően három típusba szerveződhetnek: nyugdíj-, egészség-, és önsegélyező pénztár.

Társadalmi szinten kiemelt feladat a megelőzés, a gyógyítás és a rehabilitáció egységének megteremtése.
Magyarországon az elmúlt évtizedekben a szív- és érrendszeri, a daganatos megbetegedések, a fogászati problémák népbetegségnek számítanak. E népbetegségek megelőzésében nagy szerepet játszanak az orvosi társadalom mellett a civil szervezetek és a piaci szereplők is. Nem lehet ma már csak az ellátás és a gondozás jelenlegi rendszerében gondolkodni, a megelőzésre, a szűrésre és a rehabilitációra nagyobb hangsúlyt kell fektetni.

Az egészségpénztárak elsődleges feladata az egészség védelmét szolgáló programok szervezése és finanszírozása, így például részt vehetnek különféle rehabilitációs programok kialakításában, de akár fizethetik a házi betegápolás költségeit vagy egy munkahelyi sportpálya építését is.